Ilyen az élet mínusz tizenvalahány kilóval és egy mázsás teherrel könnyebben

„Elképesztő pszichés állóképességed lehet!” – ez volt a legnagyobb bók, amit valaha kaptam. Egy harmincas férfi ismerősöm csodálatát sikerült kivívnom azzal, hogy elmeséltem neki, milyen volt plusz 12-15 kilóval gimibe járni. Vigyázat, egyszavas spoiler következik: pokol!




A bullying jelentését még hírből sem ismertük itthon, amikor nekem már bőségesen kijutott belőle. Fizikálisan persze sosem bántottak, szavak és „vicces” cselekedetek formájában viszont a létező legdurvább kiképzést kaptam. Hogy mi volt a bűnöm? Tini voltam, és a serdülés kellemetlen mellékhatásaként a kelleténél jóval több kiló kúszott fel rám.

A legfájdalmasabb élményem talán az volt, amikor engem, „a kövér lányt” direkt rossz címre küldtek egy házibuliba. Hallottam a suliban, hogy lesz valami, ahová mindenki megy – hát megkérdeztem a buli házigazdáját, Krisztiánt, hogy mehetnék-e én is. Talán ez volt az egyetlen hiba, amit elkövettem: meg mertem kérdezni, hogy elmehetek-e egy buliba.

„Peeeeerszeeee, gyere!” – mondta Krisztián vigyorogva, majd mondott egy címet. A buli estéjén szembesültem csak vele, hogy ez a kedves fiú direkt rossz címre küldött – hiszen amikor becsengettem, egy idős néni fogadott értetlenkedve. Ártatlan naivsággal hívtam fel a házigazdát, aki aztán röhögve annyit mondott, itt nincs semmiféle tévedés, számomra maximum ott van a buli, ahová küldtek.

Fájdalommal vegyes megdöbbenéssel hallgattam a szavait, amik összefolytak a háttérben szóló, tompa zenével. Letettem, és többé nem beszéltünk róla. Se vele, se mással. Szégyelltem magam – mert azt hittem, van szégyellnivalóm.

Most viszont, Krisztián, felnőtt fejjel már tudom, hogy nem nekem van szégyellnivalóm. Neked van.
Úgyhogy elmondom, amit tudnod kell.

Kedves Krisztián!

Kedves Krisztián!

Nem azért nem igazollak vissza a Facebookon, mert nem veszem észre, hogy bejelöltél, hanem mert nem érdekel. Nem tudom, még hányszor fogsz rányomni az „ismerősnek jelölöm” opcióra, hogy újra és újra megkapjam az értesítést, de hidd el, a későbbiekben sem leszünk online friendek. Nem azért, mert ilyen kisstílű húzásokkal büntetek embereket – hanem azért, mert te igazából nem ismersz engem.

Te sosem voltál kíváncsi arra, hogy mi van a rajtam lévő plusz tizen-akárhány kiló mögött. Sosem akartál bármit is tudni rólam. Neked pont elég volt belőlem annyi, amennyit láttál.

Téged sosem érdekelt az, hogy milyen vagyok – ahogy az sem, hogy talán vannak érzéseim. Mert ha ez valaha is eszedbe jutott volna, akkor ez az eset nem történik meg. Akkor a suli szüneteiben csendben maradtál volna a folyosón – de te inkább másokkal karöltve sértegettél engem állandó jelleggel.

Hogy mit mondtatok?

Kövér. Nagy seggű. Barba mama.

Roppant gazdag szellemi világról árulkodó sértegetések… És valahányszor elhangzott valami hasonló, ti elégedett vigyorral nyugtáztátok önnön frappánsságotokat. Döbbenet, mennyire egyszerűen gondolkoztatok a világról – és döbbenet, hogy mindezt milyen magabiztossággal tettétek.

Kezdjük ott, Krisztián, hogy én nem csak akkor szembesülök azzal, hogy milyen „nyomi” voltam, amikor a kezembe kerül egy-egy régi fotó – én ezzel minden egyes nap minden egyes percében tisztában vagyok. „Hála” neked és a hozzád hasonlóknak.

A rengeteg negatív élmény olyan, mint a sminkesek szerint a tökéletes alapozó: második bőrként ivódik az emberbe.

A különbség talán annyi, hogy ezt sokkal nehezebb lemosni magunkról: az éveken át tartó cikizésnek köszönhető komplexusokat legalább ugyanennyi időbe telik magunk mögött hagyni.

Egy dolgot tisztázzunk: ha nem fogytam volna le, akkor is ugyanakkora seggfejnek gondolnálak titeket. Pedig járhatnám itt a fáklyásmenetet, hogy micsoda győzelem volt kemény és kitartó munkával lefogyni – csak ez nem erről szól.

Én azt szeretném, ha te és a hozzád hasonlók végre megértenék: van olyan, hogy valaki annak ellenére is telt, hogy maximálisan odafigyel magára. És ezzel semmi baj nincs.

Mert tudod, Krisztián, velem is ez volt a helyzet. Bármilyen hihetetlen is számotokra, nem zabáltam két pofára a dobostortát, és nem a kanapén fetrengés volt a kedvenc sportom. Sőt, soha nem figyeltem oda magamra annyira, mint akkoriban – csak sajnos ennek semmilyen látható jele nem volt. Hidd el, szenvedtem is miatta rendesen. Szar dolog ám megküzdeni saját magaddal. De hát te honnan is tudhattad volna ezt, amikor magad helyett másokkal csatáztál állandóan!

De, tudod, amire idővel rájöttem, az az, hogy az embert alapvetően nem kilóban mérik.

Rengeteg olyan értékes, izgalmas, elismerésre méltó ember van körülöttem, aki külsőleg nem felel meg az általatok elképzelt ideálnak. Amikor elfogadtam, hogy én sem leszek ilyen, megtörtént a legváratlanabb dolog: elkezdtem fogyni, pedig semmit sem csináltam másként.

Ezzel párhuzamosan pedig elkezdtek jelölgetni az olyan emberek, mint amilyen te is vagy. Elkezdtek utánam forgolódni az utcán azok a jóképű, arrogáns és nagyképű pasasok, akiknek korábban csak a céltáblája lehettem volna. Ez persze hízelgő, csak tudod, mi a baj vele?

Hogy a rengeteg negatív tapasztalatomnak köszönhetően pont nem érdekelnek ezek a jóképű, arrogáns, nagyképű pasasok – mert tudom, hogy más nőkkel ugyanúgy viselkednek, mint anno ti velem.

És képzeld, Krisztián: ez nem oké.

Az van, Krisztián, hogy engem ti kőkeményen megedzettetek. „Hála” nektek, a külvilágnak ma már extraerősen kell próbálkoznia, ha ki akarja kezdeni az önértékelésemet.

Felőlem jöhetnek a bochkorgáborok a túlsúlyos nőkkel kapcsolatos teóriáikkal – rólam lepereg, hogy ezek a „megmondóemberek” mit gondolnak, mert megvan a magam véleménye mindenről. Többé már nem ti mondjátok meg nekem, hogy ki vagyok.

És az énképem akkor is stabilan a helyén marad, amikor épp 4 kilóval vagyok nehezebb a kelleténél (most épp ez van, remélem, boldog vagy, Krisztián) – vagy amikor valaki azt állítja, túlságosan le vagyok fogyva (bizony, ilyen is van néha).

Sőt, az énképem akkor is stabilan a helyén marad majd, amikor mondjuk újra ugyanannyi kiló leszek, mint a gimiben voltam. Tudod, miért?

Mert gyerekként csodáltam anyukámat a telt idomaiért, formás derekáért, kerek fenekéért. Nagybetűs NŐ volt a szememben, és arra vágytam, hogy egy napon én is olyan legyek, mint ő. Hát igen, így lát egy gyerek egy hús-vér nőt, ha az elméjét még nem fertőzték meg a modellek, a színésznők, és az olyan senkiháziak, mint amilyen te is voltál.

Anno hagytam, hogy elhitessétek velem, hogy baj, ha valakinek olyan az alakja, mint anyukámé – azaz amilyen az én alakom is lett. Nem, Krisztián, nincs vele baj.

Baj azzal van, hogy benned fel sem merült, hogy talán nem árt vigyázni az olyanokkal, mint én.

Mert az ilyen nők néha leveleket írogatnak, és kimondják azt, amit mindenki gondol: azaz hogy nem a mi kilóink számával van a baj, hanem veletek.

Ahogy anno te is elmondtad, hogy mit gondolsz. Mert hidd el, abban az egy húzásodban benne volt a te világlátásod alfától ómegáig – a maga teljes elcseszett mivoltában.

Meg mert az ilyen nők egy ponton túl már nem foglalkoznak a te irreleváns véleményeddel. Az ilyen nők a saját dolgukkal vannak elfoglalva, nem pedig másokkal. Egyszer egyébként ezt te is kipróbálhatnád.

Forrás

 
 
       

Oldalunk cookie-kat ("sütiket") használ. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Honlapunkra látogatva Ön beleegyezik a cookie-k használatába. További részleteket a Cookie (süti) szabályzat oldalon olvashat. Cookie (süti) szabályzat

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close